Nem sokkal ebéd után kezdődött az őrület. Én dél körül végeztem a Hungaroringen, a MOK vezetéstechnikai tréninget egyeztettem. Füredről hívtak, hogy valamilyen bizonytalan eredetű esemény történt a közelben, személyi sérülésről nem tudnak, de olyan “furcsa infók vannak a rádióban”. Gyanús lett a dolog, kéklámpa fel, irány Budaörs, TETRA közelbe, telefon mellé, valami volt a levegőben…Ami aznap történt, mindenki előtt ismert. Sok száz ember mentette Magyarország valaha volt legnagyobb katasztrófájának áldozatait. Amit viszont nem tudnak – mert soha senki nem kérdezte, sőt voltak, akik tudatosan agyon is hallgatták: az ország történetének egyik legösszetettebb légimentési mentőakciója zajlott délután fél kettő és este 10 óra között.

Útközben érkezett az első megkeresés, van egy szemsérült kisgyerek Kolontáron, kérik a helikoptert. Czirner Jóskával egyeztettem, menjenek ki, de ha már repülnek, akkor nézzenek is szét fentről. 10 perc múlva megérkezett az első korrekt infó a levegőből a kiterjedésről, amiből sejteni lehetett, hogy komoly problémára, klasszikus tömeges eseményre, dinamikus kárhelyre számíthatunk.

Ahogy jöttek az infók egyre több sérültről, egyre kaotikusabb helyzetről, úgy léptünk mi is. A füredi gép után, amelyik átmenetileg Kolontáron maradt, a sármellékit riasztottuk a devecseri kárhelyre. Később felhoztuk Pécset is, majd negyedik egységként a budaörsi helikopter indult le.

Budaörsön megosztottuk a feladatokat. Kelemen Péter volt a koordinátor, vérprofi módon rádiózta végig a teljes napot. Ő tartotta a kapcsolatot a gépekkel, intézte a logisztikát, a tankolást és persze a keleti országrész “normál”, napi munkáját is szervezte. Kapkodásnak, össze-visszaságnak nálunk nyoma sem volt.
Kádár Balázs orvosigazgatóként az egészségügyi társszervekkel, kórházakkal, az ÁNTSZ-szel tartotta a kapcsolatot, az OMSZ-os kárhelyparancsnokokkal egyeztetett a folyamatosan változó helyzetről, az ellátási igényekről.

Én a stratégiát határoztam meg, a KICS-csel egyeztettem, a katonai gépek bevetését és felszállását kezdeményeztem, a sajtóval tartottam a kapcsolatot.
Délután 3 körül látszott, hogy a sérültek száma egyre nő, a környék kórházai be fognak dugulni és a mentőhelikopterek kevesek lesznek a nagyszámú sérült elszállításához. (Alaptétel, hogy minél jobban szét kell teríteni a sérülteket, tehermentesítendő a kórházi oldal.) Ekkor döntöttem úgy, hogy amit évekig tervezgettünk, elméletben a katonai kollégákkal kidolgoztunk, közös egyetértésen alapuló szakmai koncepció szintjén mind az előző, mind a mostani honvédelmi miniszter asztalára letettünk, azt a gyakorlatban is próbáljuk ki.

Ipari katasztrófa vagy árvíz esetén ma már nélkülözhetetlen egy jólfelszerelt helikopter. Mindössze 3 telefon után, a budaörsi légimentő bázisról koordinált riasztás után a pápai kutató-mentő helikopter elindult Devecserre. Civil kezdeményezés után, szoros együttműködésben a mentőhelikopterekkel éles bevetésre indult a Magyar Honvédség gépe.

Tájékoztattam a KICS-et, hogy Budapestre is hozunk sérülteket katonai géppel. Tekintettel arra, hogy a Honvéd Kórház nem tudta direktben fogadni a honvédségi helikoptert, a budaörsi reptérre rendeltük a mentőautókat. El kell ismerni, a KICS és különösen Göndöcs Zsigmond korrekt és konstruktív volt. Nem kérdőjelezte meg a döntésünk helyességét, egyeztetett az ÁEK-kel, küldték a kocsikat a sérültekért a reptérre.

Időközben egy további gépet igényeltem a katonáktól, akik egy szolnoki szállító helikoptert tudtak adni. Vele több mint egy tucat sérültet hozattunk fel Budapestre.
A nap végéig összesen hat helikopter 29 súlyosan sérült embert szállított a különböző kórházakba. Mind a hat, egészségügyi munkát végző gép mozgását Budaörsrő koordináltuk, a tudtunk nélkül az OMSZ nem küldhette őket sehova. A “Szikla” a legjobb partnerünk volt, Törőcsik Jenőék ugrottak minden kérésünkre. Szinte észrevétlenül elhárítottunk egy kisebb műszaki hibát, végrehajtottuk az ország modern légimentési rendszerének és a MH gépeinek első közös, éles bevetését. Este 10 felé irgalmatlanul kimerülten, de rengeteg tapasztalattal a hátunk mögött zártuk az első napot. Olyat tettünk, amit korábban soha senki.

A következmények? A sikert mindenki magáénak tudta be, csak volt kollégáimról felejtkeztek el (épp úgy, mint Massa balesete során…). A “köszönöm” szó senkinek nem hagyta el a száját, pedig a légimentők igencsak megérdemelték volna az elimerést. Közel két tucat légimentő dolgozott közvetve, vagy közvetlenül a vörösiszap katasztrófa első két napján a kárhelyen, ennek fontosságát sajnos egyik “illetékes elvtárs” sem ismerte el, még az OMSZ-nál sem…

A katonákkal való együttműködés szükségességét és létjogosultságát nem csak a közvetlen szakma vetette fel, civil portálokon is cikkeztek róla (ld.: Vörösiszap katasztrófa: Utolsó figyelmeztetés ). Sajnos a katonákkal közösen megírt, szakmai koncepcióból eddig vajmi kevés valósult meg, de a kis eredmény is eredmény. A tapasztalatok birtokában a MH helikoptere végre berepülhette a Honvéd Kórház leszállóját, a fénytechnika telepítése pedig közbenjárásunkra elkezdődött.

Az, hogy csak ennyi jutott, nem a mi hibánk. Férfimunka volt, a javából.
Emlékezzünk csendben.

Dr. Túri Péter
A Magyar Légimentő Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója a katasztrófa idején