Első mondatommal szeretném elismerni azokat a szülőket is, akik egy gyermeket nevelnek, ugyanolyan hatalmas feladata az életnek, mint a több gyermeket nevelőknek!! Egy gyermeket is ugyanolyan felelősség felnevelni, mint többet!

Kétgyermekes anyuka lévén sokat gondolkozom, sőt minden nap kielemzem a testvérek érzéseit, viselkedését, mit miért tesznek, mire miért és hogy reagálnak. Én hogyan reagálhatnék rá, rosszabb esetekben, hogyan kellett volna...Természetesen ezek az én gondolataim!

Igyekszem legjobb tudásomhoz mérten kezelni a testvér vitákat, helyzeteket, ami általában nagyon nagyon nem egyszerű. Remélem ezzel nem vagyok egyedül!

A fiaim között 3 év korkülönbség van. A nagyobbik fiam tele félelmekkel, kishitűséggel, tartással viseltetik az emberek irán, sok sok fantáziadús gondolattal, bizonyítási vággyal (ez most igen leszűkített jellemzés).

Kisebbik fiam tele bátorsággal, nem nézi az utat csak a célt látja, vakmerő és nyílt, igazi kis bohóc, szeret a középpontban lenni.

Nap mint nap látom, hogy a pici bátran megcsinál mindent, egyedül, vakmerően, ezzel erőt és bátorságot adva a nagyobbnak, hogy Ő is cselekedjen, és megtegye.

Igen ám, de ugye zömmel olyan dolgokat művelnek így, ami a picitől vicces, az emberek mulatnak rajta, mert még kicsi (20 hónapos), míg azért a 4,5 éves gyermektől már annyira nem elfogadható. Mit tennél ilyenkor?? Én személy szerint próbálom elmagyarázni a bátyusnak, hogy ez nem helyénvaló, és hogy segítsen inkább a csöpinek megtanítani, hogy nem szabad, de nagyon nehéz hatni egy olyan gyerkőcre, aki épp most szabadítja fel az eddig benne lévő félelmeket, a pici által.

Embert és erőt próbáló feladat. Sosem gondoltam eddig bele míg nem szembesültem ezekkel a dolgokkal, hogy milyen nehéz is testvéreket nevelgetni, hogy szinte újra kell kezdeni amit egyszer már megtanítottál, csak duplán előadva, kis ördögi körhöz hasonló. Persze ezek csak napok, órák, mindent elhagynak egyszer, sokszor azon kapom magam, hogy jéééé ezt is elhagytuk. De abban a pillanatban erre nem gondol az ember.

Mindazonáltal semmihez nem fogható a boldogság, hogy látod, mennyire szeretik és védik egymást!

Ti drága Olvasóim, hogy értékelitek a testvér párbajokat? Sokszor azon kapom magam, hogy megint a nagy nem csinálhat valamit, mert a pici megy utána és veszélyes. Megtanultam átértékelni abban a pillanatban és helyzetben, hogy vajon ha egyedül lenne akkor is tiltanám neki, hogy megtegye?? Vagy csak kényelmesebb megtiltani neki, hogy a kisebbel ne legyen gond?

Éreztétek már ezt? Én nap mint nap, és ez jó, mert ha abban a percben ezt át tudom gondolni, értékelni (nem mindig megy... de törekszem), találok megoldást, hogy mindkettő "jól" járjon.

Észrevételem az, hogy a spontán reakció általában, hogy a nagy ne csinálja, mert a pici még nem csinálhatja! Tisztelet a kivételnek és azon anyukáknak, akik mindig résen vannak, és rögtön egálba tudják hozni őket, én még ezt tanlom! :)

Mindent összevetve azt hiszem ahol két gyermek van, vagy ennél több, egy anya részéről hatalmas összpontosítást, türelmet és sok sok sok energiát igényel (amit persze már észrevétlenül produkál), hogy önmagához híven a legjobbat adhassa! De akkor is azt mondom, nincs szebb annál -minden örömével és nehézségével együtt - mint mikor testvérek együtt örülnek, szomorkodnak, játszanak, ügyeskednek, rosszalkodnak.

Remélem ezen bejegyzésem is sok rokon lélekre talál! Köszönöm azoknak akik elolvasták!

A testvéri szív színtiszta gyémánt, gyöngédsége határtalan!