Az őszi múzeumi turné során, szeptember 2. és október 30. között, az egész országban vándorol a Néprajzi Múzeum és a MaDok-program lakókocsiban megrendezett interaktív kiállítása. Az EtnoMobil 2.0 egyedülálló múzeumi kezdeményezés, amely a mozgás és a kultúra kapcsolatát mobil formában, mai tárgyakkal és személyes történetekkel, a látogatók aktív bevonásával mutatja be. A kiállítás és a program utazó házigazdái: Frazon Zsófia muzeológus és Joó Emese múzeumpedagógus.

Pár érdekesség a helyszínről:

Martonék

A 2010. októberi vörösiszap-katasztrófa során megsérült több mint 300 ingatlan között volt a devecseri Marton Zoltán szülői háza is, amely az egyik legsúlyosabban érintett településrészen állt. A házban a családfő élt feleségével, fiával és idős édesanyjával. A tárgyak három generáció életéhez kapcsolódnak: itt a nagypapa (sz. 1924) katonai igazolványa és munkakönyve, a nagymama (sz. 1931) polgári iskolai értesítője, a családfő (sz. 1955) szakmunkás bizonyítványa, tablóképe, szakközépiskolai és érettségi bizonyítványa, bélyeggyűjtő igazolványa, és – gyerekkori emlékeként – elsőáldozási emléklapja. Végül felesége (sz. 1956) óvodapedagógusi oklevele, a devecseri általános iskola előtt készültcsoportkép, és fiuk (sz. 1982) EEG-vizsgálati jegyzőkönyve.
A ház és berendezése percek alatt rongálódott meg: egy része teljesen megsemmisült. Az áradáskor otthon tartózkodó fiúnak és nagymamájának sikerült megmenekülni, és a legfontosabb iratokat megmenteni. A lakhatatlanná vált épületbe a katasztrófa utáni hetekben a család többször visszajárt: próbáltak bútordarabot, használati és emléktárgyakat magukkal vinni ideiglenes lakhelyükre. Ekkor menekítették ki az itt látható hanglemezt, a Képes Bibliát, az ékszereket, órát, szemüvegeket, a porcelán kupicát, a gyógyszeres fiolát és a régi bizonyítványokat, igazolványokat.Elsősorban a fényképeket mentették, mégha megrongálódtak és elmosódtak is.

Vízipipa a kabátzsebben - Dudás Áron

Ezeket a vízipipákat körülbelül 9-10. osztályos korunkban készítettük egy barátommal. Az ő egyik ismerősének volt egy, amit Egyiptomból hoztak, azt próbáltuk lemásolni házilag. Egyszerűségük ellenére meglepően jól működtek. A szívócsövet benzincsőből vágtuk. Bár az égetőik – amik sószóró vagy üdítős üveg tetejéből készültek – kicsik, a füstjük megközelíti a boltokban kapható vízipipák füstjét. Nagy előnyük továbbá az is, hogy az alkatrészeik többségében a háztartásban megtalálható anyagok, így bármikor könnyen és olcsón pótolhatók. A boltokban kapható vízipipákkal ellentétben még összeszerelve is kicsik, szétszerelve pedig akár kabátzsebben is könnyen elférnek, könnyű volt őket eldugni, meg vinni buliba, strandra, akárhová, mert akkor már nagy divat volt a vízipipázás. Ezért csináltam direkt egy kisebbet is. Anya persze nem tudott róla. Idővel aztán fontosabb lett a minőség és a kinézet, így átváltottunk „igazi”, bolti vízipipákra. Az első pipámat anya megtalálta, amikor takarított, elkobozta és elvitte a múzeumba.

Szőrén-szálán - Joó Emese etnográfus, múzeumpedagógus

A stoppolás már régen eltűnt az életemből. A nyolcvanas években azonban ez volt számomra az egyetlen, anyagilag és élettanilag is járható út: olcsó és tuti nagy kaland. A stoppoláshoz semmilyen speciális kellékre nincs szükség, csak ki kell állnod az útra, lengetned a karodat, esetleg letépsz egy papír doboztetőt, rávésed a város nevét, vagy a célország zászlóját, és várakozol az úton guruló és lelassító jó szerencsére. Állsz és türelmesen vársz, az autók pedig ritmusosan és dallamosan zúznak el melletted. Idővel rájöttem arra, hogy amelyik sofőr felvesz valakit az út mellől, az nem rögtönöz, hanem ez a koncepciója. Egyszerűen csak fel akar venni, veled akar utazni és kész, és nem számít, hogy mi van felírva a tábládra, vagy milyen intenzíven integetsz. Különösen lényegtelen szempont, hogy éppen mi van rajtad, hacsak nem vagy feltűnően koszos vagy éppen bőrigázott.
Ezt a trikolóros, szőrös pulóvert kifejezetten stoppos utazásaimhoz kötöttem 1987-ben. Rendszeres viseletem volt, stoppoltam benne az NDKban, Csehszlovákiában, Bulgáriában. Mégsem igaz, hogy szőrén-szálán eltűnt az életemből a stoppolás. Manapság a ritka buszjáratok miatt a nagykovácsi buszmegállókban rendszeresen stoppolnak a falumbeliek. Attól függően, hogy a gyerekeket is viszem-e éppen, az autómba akár négyen is beférnek. Ez nálam koncepció.
A stoppos pulóver pedig bekerült a Néprajzi Múzeum Textil- és viseletgyűjteményébe.

Az obsitos útibili - Saly Noémi muzeológus

2008-ban kiállítást rendeztünk az Utasellátó 60 éves születésnapjára, egy volt konyhaépületben leselejtezett holmik kallódnak. Itt akadt meg a szemem egy nagy
halom furcsa fémedényen. Akkurátusan nejlonba csomagolva, bontatlanul.
– Hát ezek? – kérdeztem döbbenten.
– A spanyol bilik… – mormogta zavartan kísérőm. – Spanyolországból jött valami ezer darab, hogy majd a fekvőkocsikon… Aztán a hálókocsi-kalauzok kijelentették: egy emberként, azonnal kilépnek mind, ha bilihordásra és -pucolásra kényszerítik őket. Meg hát mi lett volna télen, egy agyonfűtött kupéban, ha valakinek eszébe jut tényleg használni egy ilyet? Soha nem kerültek vonatra, használni nincs mire, itt állnak.
A spanyol útibili csudálatosan ormótlan, súlyos, ronda jószág, célszerűtlen alakja miatt sokaságban raktározni kész agyrém, „formatervezett” füle fogásra alkalmatlan, funkcióját soha be nem töltötte, használati értéke nulla. Beszerzési áráról nem találtam adatot, de ez a mennyiség nem volt két fillér. Sajnálom szegény, örök mozdulatlanságra kárhoztatott útibiliket, a bürökratikus butaság és meggondolatlanság emlékműveit.
A mi példányunk ott szerénykedett a kiállításon, a hálókocsi-enteriőr ágya alatt: legalább ő egyedül álmodhatta egy ideig, hogy mégis hasznos jószág. Egy elképedt pillantást, egy mosolyt mindenkiből kiváltott.

A helyszínen készült képeink megtekinthetőek a képgalériában!